Homo patients

Frankl nemcsak a pszichiátria és a neurológia szakorvosa, filozófus és pszichoterapeuta volt, hanem a szenvedő ember (latinul) a homo patiens (1) szószólója is. Ezzel a joggal és ezzel a feladattal az a hihetetlen szenvedés ruházta fel őt, amelyet a második világháború idején német haláltáborokban kellett átélnie. a „… mégis mondj igent az életre!” olyan kordokumentum, amely olvasók millióit szólította meg, és tett rájuk olyan mély benyomást, mint egyetlen más könyv sem, tanúskodva arról, hogy szenvedéseit és családtagjainak elvesztését nemcsak fizikai, de lelki értelemben is sértetlenül élte túl. Beszámolója a szenvedés hősies túlélésének útmutatójává lett.

Írni természetesen sok mindent lehet. Sokkal nehezebb azonban ugyanazt átélni, és a szenvedés mikéntjével példát mutatni. Frankl éppen ezt tette, miután 1945-ben kiszabadult a munkatáborból. Levetette a foglyok szürke ruháját, és felvette az orvos fehér köpenyét, és ment, hogy legjobb tudása szerint segítsen minden beteg emberen, akiknek a segítségére volt szükségük – mégpedig személyválogatás nélkül. Soha egyetlen páciensét sem kérdezte arról, hogy híve volt-e a háború előtt Hitler embertelen politikájának, támogatta-e antiszemita eszméit, gyáván félrenézett-e, amikor ártatlan embereket szörnyű pusztulásra ítéltek…

Frankl nagyszerű példája hitelességének bizonyítéka. Ezért fogadja el tőle mindenki azt a megállapítást, mi szerint nincs olyan élethelyzet, amely ne rejtene magában értelemlehetőségeket. Sokakat meggyőzött arról, hogy az ember szabadon választja belső tartását, és hogy sikeresen emelkedhetünk túl azokon a dolgokon, amelyek kívülről nehezednek ránk, sőt, szükség esetén a bennünk felbukkanó kétségeinken is. Elfogadtatta azt a meggyőződését, amely szerint a kapott szenvedést nem kell továbbadnunk, sőt azt „emberi diadallá” is változtathatjuk az által, ahogyan bánunk vele. És mert az emberek hittek Franklnak, magukban és önnön humánus képességeikben is hinni kezdtek.

Amikor egyszer meglátogattam Franklt bécsi lakásában, beszélgettünk vele erről a témáról. Hozzávetőlegesen a következőt mondtam neki: „Professzor úr, ön az életével tanúsítja, amit tanít. De mit tegyünk mi, a tanítványai, akik nem éltünk át háborús borzalmakat, és nem tanúskodhatunk a pokolban elszenvedett személyes helytállásról?” Frankl komolyan nézett rám.

„Ó, Lukas asszony”, válaszolta, „minden embernek megvan a maga Auschwitza!" (2) – meghökkenten hallgattam.

Régóta tudom, hogy Franklnak igaza volt. Az egyik szenvedést nem hasonlíthatjuk össze a másikkal, homo patiensek pedig mindenhol vannak a világon. Ne csak arra az iszonyú fenyegetettségre gondoljunk, amelynek a népesség mindmáig ki van téve a háborús vagy terrorral sújtott vidékeken vagy éhező és nagy szegénységben élő országokban. Vannak még azok az elkerülhetetlen katasztrófák és sorscsapások is, amelyek időnként megráznak bennünket. Ezekhez társulnak azok a „kis” bosszúságok és csalódások, a melyek megkeserítik a hétköznapjainkat, és ugyancsak kellemetlenül felhalmozódhatnak. A szenvedést senki sem kerülheti el, mindenkinek megvan a maga „Auschwitza”…

Frankl tézisei – amelyek hatékony voltát azóta számos tudományos értekezés igazolta – ezért olyan értékesek és fontosak az „átlagos felhasználó” számára is. Ragadjunk ki egyetlen szempontot, amely digitalizált korunk modern társadalmában kimagasló jelentőséggel bír: a kifáradásos depresszió és a kiégés-szindróma megakadályozását. Bár Franklnak még nem kellett küzdenie az állandó elérhetőség nyomasztó tudatával és a média szakadatlan információözönével, hihetetlenül elfoglalt volt. A Bécsi Rendelőintézet Neurológiai Osztályának vezetőjeként nap mint nap betegeket kezelt. Emellett megszerezte második doktori címét, habilitált professzor lett, és élete végéig a világ minden táján, mintegy 230 egyetemen tartott előadásokat, amelyekkel fárasztó előkészületek és repülőutak jártak együtt. És ez még mind nem elég. Számos szakkönyvet írt, és művét, a logoterápiát olyan antropológiával megalapozott és a gyakorlatban alkalmazható pszichoterápiává fejlesztette, amely minden tekintetben összemérhető az addig használatos eljárásokkal, sőt, részben túl is halad rajtuk. És ne felejtsük: családot alapított, szerető férj és apa volt. Összegezve: mindezt képes volt megtenni anélkül, hogy valamikor is a túlhajszoltságból fakadó tünetek leghalványabb jelét mutatta volna! Hogy volt képes ilyen sok munkát károsodás nélkül elvégezni?

Nos, akkor végezzük jól a munkánkat, ha szívesen tesszük. Csakhogy nem minden munka tölt el bennünket lelkesedéssel. Nem mindenki lelkesedik például a mosogatásért vagy azért, hogy izgága gyerekeket lekössön, unalmas költségszámításokat végezzen, vagy nehéz csomagokat szállítson. A leegyszerűsítő mondás: „change it, love it or leave it” nem alkalmazható minden esetben. Vannak dolgok, amelyeket nem lehet sem megváltoztatni, sem szeretni, sem súlyos következmények nélkül egyszerűen „elhagyni” sem. Egy valamit azonban majdnem mindig tehetünk: emlékezetünkbe idézhetjük cselekedetünk értelmét. Abban a pillanatban, amint tudatosítjuk magunkban, hogy mi végre a sok fáradozás és vesződség, valami megváltozik bennünk. A tőlünk elvárttal szembeni belső ellenállás csökken, az azzal való egyetértésünk pedig növekszik. Annak akarása, hogy valami értelmeset vigyünk véghez, cselekvésre indít, és elsodorja a kedvetlenséget. Persze szép és értelmes dolog, ha tiszta a konyha, ha a gyerekek értékeket alapuló útmutatást kapnak, ha a cég biztos alapokon nyugszik, vagy ha az emberek kézhez kapják a megrendeléseiket és így tovább. Az „értelem akarása”, ahogyan Frankl nevezte, és ami őt magát is áthatotta, a mégis-szívesen-megteszem színfoltjait kölcsönzi a hétköznapjainknak, ez pedig növeli az erőnket. Több erőt ad, éspedig kettős értelemben is! Először is nem kell egy csomó energiát arra pazarolnunk, hogy legyőzzük a ránk váró feladatokkal szembeni belső ellenállást. Ez a felszabadult energia munkánk minőségének javára válik. Másodszor minden, általunk értelmesnek ítélt tevékenységünk során pszichofizikai források energiával látnak el bennünket. Gondoljunk például a katasztrófavédőkre és másokra, akik tűz, árvíz, földrengés vagy más veszélyek esetén segítenek; elkötelezettségük kivétel nélkül bámulatra méltó, tetteik az emberileg lehetséges határát súrolják. Gyakran éjjel-nappal fáradoznak, hogy mentsék, ami menthető. Nem nehéz kitalálnunk, honnan veszik ehhez az erőt. Fárasztó szolgálatuk közben annak tudata tartja bennük a lelket, hogy mennyire értelmes és szükséges mindaz, amit tesznek.

Személyes feladatunk értelmes voltának tudata tehát megerősíti „szenvedésképességünket”, ahogyan ezt Frankl nevezte, azaz a frusztrációval szembeni tűrőképességünket és kitartásunkat. Más pozitív hatása is van: megerősíti együttműködési készségünket és stabilizálja önazonosságunkat.

Fokozott mértékben készek vagyunk másokkal együtt dolgozni, ha látjuk, hogy értelme van annak, amit teszünk, és feltámad bennünk a vágy, hogy valóra váltsuk a terveinket. A cselekvésre szólító nehéz helyzetek is összekovácsolják az embereket. A nagy célok túlságosan megterhelik az egyes embert, összefogással azonban elérhetők. Önzés, irigység, versengés és az attól való félelem, hogy rosszul járhatunk, sajnos sokszor akadályai az eredményes együttműködésnek. Vannak, akik gondolatban és érzelmileg minduntalan önmagukkal vannak elfoglalva, magukért aggódnak. Ebből az „önmagához bilincseltségből” az szabadítja ki az embert, ha valamilyen értelemre irányul. Frankl ezt az egészséges szem szimbólumával fejezi ki, „amely önmagát nem látja, de érzékeli az őt körülvevő világot”. Pozitív értelemben változnak meg partnerkapcsolataik, és másként kommunikálnak azok az emberek, akik egy, a világban megvalósítandó értelem felé fordulnak. Nyitottá válnak egy te-vel szemben.

Ugyanakkor függetlenednek is a te-től, hiszen stabilitásuk megerősödik. Azt, akit áthat annak tudata, hogy személyes hozzájárulásának és erőfeszítésének fontos szerepe van egy értelmes ügy véghezvitelében, kevéssé érdekli, kap-e érte dicséretet vagy köszönetet másoktól, vagy csak akadályozzák és semmibe veszik. Nincs szüksége arra, hogy mások lelkesedjenek tetteiért, de akkor sem vall kudarcot, ha ellenségeskedéssel találkozik. „Nem téveszt meg a sikertelenség, és nem vezet tévútra a siker”, hangzott Frankl mottója, ami egy életen át segítségére volt abban, hogy némely kollégája rosszindulatú kritikájának és követői viharos rajongásának áradatában hűségesen kitartson saját útján. Higgadt volt és szerény, nem tartotta fontosnak a hírnevet. Boldogság és hírnév – ha egyáltalán beköszöntenek – csak akkor juthat osztályrészünkül, ha nem törekszünk rájuk közvetlenül. Aki nem engedi magát eltéríteni a saját útjától, és nem hajszolja a sikert, nem ég ki.

Franklnak, akit – mint említettük – „második életében” sem kerültek el a megpróbáltatások, volt egy másik, nagyszerű eszköze önmaga védelmére. Szabad hétvégeken feleségével együtt kedvenc hegyére, a Raxra(3) vonult vissza. Ott hegymászás közben egyedül a sziklafal kapaszkodóira koncentrált, ami segítségére volt abban, hogy „lelkileg kikapcsolódjon”. Vagy a hegycsúcsokon át vezető meditatív túrázásban lelt nyugalomra. Minden embernek szüksége van hasonló menedékre, ahová visszavonulhat, hogy a csöndben magába szállhasson. „Értelemszervünk”, a lelkiismeretünk a csöndben szól a leghangosabban. Leginkább a magányban vizsgálhatjuk felül, hogy vajon az, amit értelmesnek tartunk, valóban értelmes-e. Mert az értelem nemcsak teljesítőképességünket növeli, hanem bölcsességre is int, hogy erőnkkel körültekintően bánjunk, ne tékozoljuk el felelőtlenül. Sértetlenül vezet bennünket át az élet viharain.

Frankl többször is hangsúlyozta, hogy a legokosabb és legmeggyőzőbb ötletei hegyi túrái során támadtak.

Engedjük, hogy megszólítsanak bennünket ezek a gondolatok – hogy saját „Auschwitzunkban” hősiesen helytálljunk, és hogy a „Man’s Search for Meaning” a boldogulásunkat szolgálja.

.....................................................................

A szöveg keletkezése 2020. január 4-re datálható. Az első közlés joga az Elisabeth-Lukas Archiv gGmbH-nál van